Távkapcsolat

"Minden egyes alkalommal, amikor kilép az ajtómon, egy világ omlik össze bennem, hatalmas fájdalom hasít a szívembe, gombóc keletkezik a torkomban, a szemem megtelik könnyel. Búcsút inteni fáj. Megmagyarázhatatlan üresség költözik belém. Maró fájdalom. Mielőtt elengedem, kifaggatom a következő találkozásról, az utolsó kétségbeesett ölelésnél biztosítom a szívemet és az eszemet arról, hogy mikor zárhatom újra a karjaimba. És alig várom a következő viszontlátást..."

A távkapcsolat kemény dolog. Ha nem éltek együtt és ritkán, kb heti egyszer találkoztok, minden együtt töltött másodperc keményen számít és minden egymás nélkül töltött idő még keményebben. Akármennyire nehéz is, nem szabad abba a hibába esni, hogy az együtt töltött kevés időt nem éled meg a jelenben, nem használod ki, hanem folyamatosan azon kattog az agyad, hogy mikor, hogyan találkoztok megint.
A közös boldog perceket jó mélyen a szívben kell elraktározni, mert a szomorú magányos napokon ebből kell táplálkoznod. Ha magányos perceidben visszagondolsz pár boldog emlékre, máris megjelennek a pillangók és melegség költözik a szívbe. Persze az elválás ettől még fájdalmas és könnyfacsaró, megszokni nem, enyhíteni talán agyban lehet.
Jó módszer, ha időközönként szerveztek egy nagyobb közös programot, utazást, hosszú hétvégét, miniszabit, több együtt töltött időt valamelyik hétvégén. A lényeg, hogy célként, mérföldkőként tudj tekinteni rá, amit szívrepesve várhatsz, és ennek tudatában könnyebben viseled el a magányos szürke hétköznapokat.
Erről Antoine de Saint Exupéry Kis hercege jut eszembe:

"Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (...) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet..."

Higgy, remélj, szeress, érezz, fogadj el és adj

"Minden áldott nap hinned kell abban, hogy ami a tiéd, az a tiéd lesz. Amit neked szántak, az nem pottyanhat más ölébe, és ha megérkezett, ő bizony nem megy sehova. Visszajön, megsimogatja a buksidat, lehajol, egy puszit nyom rá, magához húz, és közli, hogy ő aztán marad, még akkor is ha a világ összedől. Feletted fog állni, hogy még véletlenül se zúzzon darabjaira. Mert ő ezért van. Hiszen ő érted van, te meg érte."

/Oravecz Nóra/

Hinned kell, hogy megtalálod, ha még nem találtad meg. Ha megtaláltad ismerd fel, hogy a tiéd és éld meg minden boldog pillanat minden egyes percét.
Ha már sokat csalódtál, nehéz elhinni, hogy létezik az az ember, a másik feled. Van olyan, aki úgy szeret, ahogy vagy, olyannak, amilyen vagy, nem akar megváltoztatni. Szeret és nem hagy el, nem megy sehova, megbízhatsz benne, ha vidám vagy veled örül, ha padlón vagy meghallgat és felhúz a mélyről. Nem megy sehova, éppen ezért nem szabad azon görcsölnöd, hogy egyszer csak faképnél hagy és érzelmi romhalmazt csinál belőled, de ehhez bíznod kell benne és hagynod kell élni, kicsit elengedni, ha arra van szüksége. Szépen lassan rájössz, hogy ki kell nyitnod a szívedet, sokat adni, sokat szeretni, kifejezni, amit érzel. Elfogadni a sok szeretetet, amit kapsz, feltétel nélkül, szabályok nélkül, kikötések nélkül.


"...Hiszen ő érted van, te meg érte."

Óz a nagy varázsló

Úgy érzem haladok végig a sárgaköves úton, mint Dorothy az Óz a nagy varázslóból. Haladok én is Óz felé, már majdnem a pipacsmezőknél járok, de azért félek egy kicsit. Remélem, nem lesz akkora csalódás, mint Dorothynak Óz, és remélem azért minden jó, ha a vége jó.
Hosszú út van mögöttem, sok csapdával és buktatóval, de eddig jól vettem az akadályokat, bár kisebb nagyobb sebeket szereztem. Ma megyek a jó boszorkányhoz.
Ez az egész tökéletesen beleillik az életembe, sőt ez az életem. Egy mese, ahol vannak barátok, akik velem tartanak, van a rejtélyes Óz, vannak jó és rossz boszorkányok, sőt piros cipő és ház is. Ez az én életem meséje, így most már biztos vagyok abban, hogy jó úton haladok (a jó keleti boszorkány azért segített).

Életút - A sorsod a tiéd, mint ahogy a döntéseid is

Mindent túl lehet élni. - azt mondják...
Ez tényleg így van, az idő idővel elrendezi. Csak azért nem mindegy, hogy a harcokat hogyan éled meg. Milyen sebeket és milyen maradandó sérüléseket szerzel közben. És mennyi idő ezeken túllépni, amit el kell azt elfelejteni, ha egyáltalán el lehet.
Életünk során folyamatosan hozunk döntéseket, harcolunk az élettel és önmagunkkal. A választásaink lehetnek jók vagy rosszak, lényeg, hogy saját magunk hozzuk meg azokat, ne hagyjuk, hogy bárki vagy bármi befolyásoljon. Mindenkinek a saját életét kell irányítania. Természetesen tanácsokat, irányokat lehet kérni bárkitől, de a végső döntést befolyásoltság nélkül nekünk magunknak kell meghozni, hogy utána saját magunknak bűntudat és tüske nélkül el tudjunk számolni. Az, hogy jó vagy rossz egy döntés viszonyítás kérdése, mint ahogy például az is, hogy kinek melyik szín tetszik. Ez mindenkinek önmagára, az értékrendjére, a lelkiismeretére van bízva. Ezek a döntések visznek az útkereszteződéseknél igen/nem irányba.
Az életet úgy képzelem el, mint egy kanyargós ösvényt (kresztáblák és iránymutatók nélkül), aminek ezer és ezer útkereszteződése van. Minden útkereszteződésnél meg kell állni, végiggondolni, hogy melyik irány mit hozhat, melyik út milyen következményekkel jár. Ezt mérlegelni kell és utána elindulni az általunk helyesnek megítélt úton. Lehet, hogy ami az adott pillanatban helyesnek tűnt, később már nem gondoljuk annak. Az élet ilyen, persze utólag mindig okosabb az ember.