Távkapcsolat

"Minden egyes alkalommal, amikor kilép az ajtómon, egy világ omlik össze bennem, hatalmas fájdalom hasít a szívembe, gombóc keletkezik a torkomban, a szemem megtelik könnyel. Búcsút inteni fáj. Megmagyarázhatatlan üresség költözik belém. Maró fájdalom. Mielőtt elengedem, kifaggatom a következő találkozásról, az utolsó kétségbeesett ölelésnél biztosítom a szívemet és az eszemet arról, hogy mikor zárhatom újra a karjaimba. És alig várom a következő viszontlátást..."

A távkapcsolat kemény dolog. Ha nem éltek együtt és ritkán, kb heti egyszer találkoztok, minden együtt töltött másodperc keményen számít és minden egymás nélkül töltött idő még keményebben. Akármennyire nehéz is, nem szabad abba a hibába esni, hogy az együtt töltött kevés időt nem éled meg a jelenben, nem használod ki, hanem folyamatosan azon kattog az agyad, hogy mikor, hogyan találkoztok megint.
A közös boldog perceket jó mélyen a szívben kell elraktározni, mert a szomorú magányos napokon ebből kell táplálkoznod. Ha magányos perceidben visszagondolsz pár boldog emlékre, máris megjelennek a pillangók és melegség költözik a szívbe. Persze az elválás ettől még fájdalmas és könnyfacsaró, megszokni nem, enyhíteni talán agyban lehet.
Jó módszer, ha időközönként szerveztek egy nagyobb közös programot, utazást, hosszú hétvégét, miniszabit, több együtt töltött időt valamelyik hétvégén. A lényeg, hogy célként, mérföldkőként tudj tekinteni rá, amit szívrepesve várhatsz, és ennek tudatában könnyebben viseled el a magányos szürke hétköznapokat.
Erről Antoine de Saint Exupéry Kis hercege jut eszembe:

"Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (...) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet..."