HÁLA

A minap - a közösségi médiát böngészve - eszembe jutott, hogy milyen sok elégedetlen, morcos, mindenre negatívan reagáló ember van a világban. És mennyire kevés olyan megnyilvánulást lehet látni, hallani, ami arról szól, hogy az emberek mennyire elégedettek ezzel és azzal. És még kevesebb olyan megnyilvánulás olvasható és hallható, hogy mennyire HÁLÁSAK, azért, hogy elégedettek és boldogok lehetnek.

Miért van ez így?

Miért nem tudunk megelégedni azzal, ami van és miért nem fogadjuk el, hogy jó így, ahogy van?

Miért kell mindig csak azzal foglalkozni, ami nem jó és azt egyre jobban felnagyítani?

Ha mindenki megállna egy pillanatra a mindennapi rohanás közepette és elgondolkodna egy kicsit, hogy miért is mondhat hálát aznap, már jobb lenne a világ. Nem csak azért, mert kevesebb idő maradna a gyűlölködésre, egymásra mutogatásra, a csupa negatív gondolat tömkelegének kimondására, hanem azért is, mert így talán legbelül mindenki jobban érezné magát.

Hiszem azt, hogy az ember által gerjesztett negatív energia egy idő után az egyén saját rombolásához vezet, először mentálisan, aztán később már testi tünetekben is jelentkezve. A körülöttük lévő emberek lelki rombolásáról nem is beszélve. Például ki szeret egész nap olyan ember társaságában lenni, aki folyamatosan mindenért csak morog, mindenben és mindenkiben csak a rosszat látja és ezeknek az érzéseknek hangot is ad úgy, hogy egész nap be nem áll a szája. Ez rövid távon is romboló, nemhogy hosszú távon.

Ezen gondolatok hatására egyik borongós, bekuckózós szombat délelőtt leültem én is kicsit elmerengni és gondolkodni, hogy miért is adhatok hálát a mindennapokban meg úgy globálisan.

Aztán eszembe jutott, - a körülöttem lévő emberek szeretetáradatán kívül - hogy például hálát adhatok a kedvenc hobbimat elősegítő kreatív hobbicuccokat forgalmazó cégnek. Hálás lehetek nekik azért, hogy egyáltalán lehetőséget adnak arra, hogy az Amerikában gyártott, Magyarországon senki által sem forgalmazott MAMBI termékek eljussanak hozzám rajtuk keresztül.

Így írtam nekik egy köszönő e-mailt, hogy kifejezzem a hálámat és megköszönjem a munkájukat, ami egyébként pontos, precíz és kifogástalan. (Ezúton is köszönöm CRAFTELIER!)

Miután elküldtem az üzenetet, jó érzésem támadt (persze már a levélírás közben is), hogy hálás lehetek ezért, és hogy talán egy kis mosolyt csalhatok az ott dolgozók arcára és boldogságot a szívükben a napi robotolás mellett. Így talán ők is elgondolkodnak azon, hogy kinek okozhatnak pár perces boldogságot hálájukat kifejezve aznap, akár csak valami apróságért, ami számukra örömöt jelentett.

Mindenkit arra bíztatok, hogy adjon hálát valamiért mindennap, és ha valakinek hálás valamiért azt ne tartsa magában, hanem ossza meg a másikkal így gerjesztve egy soha véget nem érő hálaláncolatot.

Távkapcsolat

"Minden egyes alkalommal, amikor kilép az ajtómon, egy világ omlik össze bennem, hatalmas fájdalom hasít a szívembe, gombóc keletkezik a torkomban, a szemem megtelik könnyel. Búcsút inteni fáj. Megmagyarázhatatlan üresség költözik belém. Maró fájdalom. Mielőtt elengedem, kifaggatom a következő találkozásról, az utolsó kétségbeesett ölelésnél biztosítom a szívemet és az eszemet arról, hogy mikor zárhatom újra a karjaimba. És alig várom a következő viszontlátást..."

A távkapcsolat kemény dolog. Ha nem éltek együtt és ritkán, kb heti egyszer találkoztok, minden együtt töltött másodperc keményen számít és minden egymás nélkül töltött idő még keményebben. Akármennyire nehéz is, nem szabad abba a hibába esni, hogy az együtt töltött kevés időt nem éled meg a jelenben, nem használod ki, hanem folyamatosan azon kattog az agyad, hogy mikor, hogyan találkoztok megint.
A közös boldog perceket jó mélyen a szívben kell elraktározni, mert a szomorú magányos napokon ebből kell táplálkoznod. Ha magányos perceidben visszagondolsz pár boldog emlékre, máris megjelennek a pillangók és melegség költözik a szívbe. Persze az elválás ettől még fájdalmas és könnyfacsaró, megszokni nem, enyhíteni talán agyban lehet.
Jó módszer, ha időközönként szerveztek egy nagyobb közös programot, utazást, hosszú hétvégét, miniszabit, több együtt töltött időt valamelyik hétvégén. A lényeg, hogy célként, mérföldkőként tudj tekinteni rá, amit szívrepesve várhatsz, és ennek tudatában könnyebben viseled el a magányos szürke hétköznapokat.
Erről Antoine de Saint Exupéry Kis hercege jut eszembe:

"Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (...) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet..."

Higgy, remélj, szeress, érezz, fogadj el és adj

"Minden áldott nap hinned kell abban, hogy ami a tiéd, az a tiéd lesz. Amit neked szántak, az nem pottyanhat más ölébe, és ha megérkezett, ő bizony nem megy sehova. Visszajön, megsimogatja a buksidat, lehajol, egy puszit nyom rá, magához húz, és közli, hogy ő aztán marad, még akkor is ha a világ összedől. Feletted fog állni, hogy még véletlenül se zúzzon darabjaira. Mert ő ezért van. Hiszen ő érted van, te meg érte."

/Oravecz Nóra/

Hinned kell, hogy megtalálod, ha még nem találtad meg. Ha megtaláltad ismerd fel, hogy a tiéd és éld meg minden boldog pillanat minden egyes percét.
Ha már sokat csalódtál, nehéz elhinni, hogy létezik az az ember, a másik feled. Van olyan, aki úgy szeret, ahogy vagy, olyannak, amilyen vagy, nem akar megváltoztatni. Szeret és nem hagy el, nem megy sehova, megbízhatsz benne, ha vidám vagy veled örül, ha padlón vagy meghallgat és felhúz a mélyről. Nem megy sehova, éppen ezért nem szabad azon görcsölnöd, hogy egyszer csak faképnél hagy és érzelmi romhalmazt csinál belőled, de ehhez bíznod kell benne és hagynod kell élni, kicsit elengedni, ha arra van szüksége. Szépen lassan rájössz, hogy ki kell nyitnod a szívedet, sokat adni, sokat szeretni, kifejezni, amit érzel. Elfogadni a sok szeretetet, amit kapsz, feltétel nélkül, szabályok nélkül, kikötések nélkül.


"...Hiszen ő érted van, te meg érte."

Óz a nagy varázsló

Úgy érzem haladok végig a sárgaköves úton, mint Dorothy az Óz a nagy varázslóból. Haladok én is Óz felé, már majdnem a pipacsmezőknél járok, de azért félek egy kicsit. Remélem, nem lesz akkora csalódás, mint Dorothynak Óz, és remélem azért minden jó, ha a vége jó.
Hosszú út van mögöttem, sok csapdával és buktatóval, de eddig jól vettem az akadályokat, bár kisebb nagyobb sebeket szereztem. Ma megyek a jó boszorkányhoz.
Ez az egész tökéletesen beleillik az életembe, sőt ez az életem. Egy mese, ahol vannak barátok, akik velem tartanak, van a rejtélyes Óz, vannak jó és rossz boszorkányok, sőt piros cipő és ház is. Ez az én életem meséje, így most már biztos vagyok abban, hogy jó úton haladok (a jó keleti boszorkány azért segített).

Életút - A sorsod a tiéd, mint ahogy a döntéseid is

Mindent túl lehet élni. - azt mondják...
Ez tényleg így van, az idő idővel elrendezi. Csak azért nem mindegy, hogy a harcokat hogyan éled meg. Milyen sebeket és milyen maradandó sérüléseket szerzel közben. És mennyi idő ezeken túllépni, amit el kell azt elfelejteni, ha egyáltalán el lehet.
Életünk során folyamatosan hozunk döntéseket, harcolunk az élettel és önmagunkkal. A választásaink lehetnek jók vagy rosszak, lényeg, hogy saját magunk hozzuk meg azokat, ne hagyjuk, hogy bárki vagy bármi befolyásoljon. Mindenkinek a saját életét kell irányítania. Természetesen tanácsokat, irányokat lehet kérni bárkitől, de a végső döntést befolyásoltság nélkül nekünk magunknak kell meghozni, hogy utána saját magunknak bűntudat és tüske nélkül el tudjunk számolni. Az, hogy jó vagy rossz egy döntés viszonyítás kérdése, mint ahogy például az is, hogy kinek melyik szín tetszik. Ez mindenkinek önmagára, az értékrendjére, a lelkiismeretére van bízva. Ezek a döntések visznek az útkereszteződéseknél igen/nem irányba.
Az életet úgy képzelem el, mint egy kanyargós ösvényt (kresztáblák és iránymutatók nélkül), aminek ezer és ezer útkereszteződése van. Minden útkereszteződésnél meg kell állni, végiggondolni, hogy melyik irány mit hozhat, melyik út milyen következményekkel jár. Ezt mérlegelni kell és utána elindulni az általunk helyesnek megítélt úton. Lehet, hogy ami az adott pillanatban helyesnek tűnt, később már nem gondoljuk annak. Az élet ilyen, persze utólag mindig okosabb az ember.

Elengedés, szabadság férfi-nő kapcsolatban

"Fogadj meg tőlem egy tanácsot: ne okozz másoknak bánatot, meg szenvedést. Ha szereted őt, úgy tedd, hogy ő is boldog legyen. Hisz olyan rövid ez az élet és annyira kevés jó dolog jut belőle, hogy azt a pici kis örömet el kell fogadnunk ami néha jut..."

"A legnagyobb ajándék, amit egy embernek adhatsz az időd, a figyelmed, a szereteted és a törődésed."

A két idézet kapcsán rögtön egy harmadik bölcsesség jutott eszembe: Ha szeretsz valakit, elengeded és ha ő is igazán szeret, visszamegy hozzád.
Legalábbis ezt a megállapítást olvastam nagyon sok helyen, hozzáértő emberektől. Ez a pár szó nagyon egyszerűen hangzik, ha az ember elolvassa bőszen bólogat hozzá, hogy igen, ez valóban így van. De ha jobban belegondolsz, megtenni már korántsem olyan egyszerű. Mert hogy is engednél el könnyen egy olyan embert, aki a szíved legmélyén is ott van, kitölti az egészet és annyira szereted, hogy legszívesebben minden percet vele töltenél. Persze erre is vannak fokozatok, meghatározza a kapcsolat milyensége. Mert könnyebben engeded el a szerelmedet, ha minden reggel mellette ébredsz, mint ha nem éltek együtt.
Azt is lehet mondani, hogy egy szilárd alapokon nyugvó kapcsolat, meg alapvetően minden kapcsolat, kompromisszumokra épül és kell szabadságot adni a másiknak, nem szabad a szeretettel megfojtani, kalitkába zárni, mert az rabság és nem szabadság. Kérdés, hogy milyen kapcsolatról van szó, és annak fényében a fogalmak mit jelentenek? Megint visszakanyarodok az előző tézishez, miszerint ha nem élsz együtt a "pasiddal", mit is jelent az, hogy "szabadságot kell adni" és persze nekünk is kell a szabadság. Aztán az is kérdés, hogy a szabadság kinek mit jelent. Ezt nem árt szerintem egy kapcsolat elején tisztázni. De ha meg is "egyezik" a két fél, hogy kinek mit jelentenek ezek, még akkor is gondolkodhatnak különbözően az elengedésről, lévén férfiről és nőről van szó. A két nem pedig - nap mint nap tapasztaljuk - alapvetően már gondolkodásmódjában különbözik egymástól. Ezt lehet kompromisszumokkal szépíteni, egyengetni, de teljes egyetértés sohasem lesz, félreértések pedig mindig adódnak.

Hol is van a határ, kinek mit jelent tehát a szabadság és annak megadása egy kapcsolatban?

"Az egész a hitről szól..." - Oravecz Nóra

"Az egész a hitről szól. A hitről, amit magadba vetsz. Felállsz vagy nem? Megelégedsz a semmivel, vagy lépsz egyet, bátran, nagyot, olyat, ami akár az egész életedet megváltoztathatja? Igen, persze, minden mélyponton megfogalmazódik benned, hogy nem akarod, hogy legszívesebben kiszállnál az életedből, mert még egy nehézség, meg egy újabb akadály, és azt már nem tudod elviselni, mert most már aztán tényleg nincs több erőd - közben meg pont annyi van, amennyire szükséged van. Se több, se kevesebb. Ha ezt elfogadod, onnantól nincs nehézség. Onnantól nem állítasz akadályokat magad elé, hanem ha kell, becsukod a szemed, és bármennyire is fáj, megteszed a következő lépést, ugyanis bízol benne, hogy ennél csak jobb lehet. Hogy megérdemled. A szürkeség csak ott van, abban a pillanatban, amibe egy picit belehaltál, ahova bezártad magad. A színek kint várnak, van belőlük bőven. Csak engedd meg magadnak, hogy nálad is maradhassanak."

Oravecz Nóra

Az elmúlt hétvégén mélyre kerültem, érzésre egészen a föld alá, a legmélyebbre. Minden összejött és nem láttam fényt az alagút végén. Megjelent egy pici téglányi fény, de a végső döfés betömte azt is és jött a sötétség. Ez kitartott vasárnap délelőttig. Amikor is elgondolkodtam, Nóra könyve (99 lélekerősítő gondolat) segített. Elhatároztam, hogy talpra állok. Először könnyek között olvastam, aztán feltöltődtem a sok inspiráló és ébresztő gondolattól. Majd tollat ragadtam és megírtam a Boldogságtervemet.

Most megint kicsit padlót fogtam, sok volt a mai nap. Rosszul indult és aztán pocsékul is végződött. Megint feljebb kell lépnem a létrán pár lépcsőfokot, hogy az arcomat érje a fény. Most még nem tudom, hogy a hétvégén tudok-e mibe vagy kibe kapaszkodni. Sajnos nem derült ki és majd csak holnap fog. Ezért fáradtan és kétségekkel hajtom ma fejem a párnámra. És reménykedek a boldog holnapban, a boldog vasárnapban (óraátállítás és este tovább van világos, hivatalosan is közeleg a nyár és a sok napsütés). Örülök, hogy van mi éltessen.